Lehet, hogy a szenvedés azt kéri tőlünk, hogy együtt érezzünk önmagunkkal?

ujfáj…súlyos…kiújult…fáj…elhagyott…kirúgtak…hiányzik…nem is tudom…fáj…elrontottam…vége…nehéz…talán…majd egyszer….fáj…nem sikerült…miattam…mások…már megint…soha…FÁJ…Legyen már vége! Múljon már el!
Szenvedünk. És azt szeretnénk, hogy ez ne legyen.
Legyünk mindig boldogok, örömteliek, motiváltak, elégedettek, egészségesek, sikeresek, elismertek, szeretettek, keresettek…Ha mindez nincs, vagy nem mindig adatik meg, akkor máris ott terem egy belső kényelmetlenség, és a szenvedés kisebb-nagyobb teret hódít érzéseinkben. Akkor aztán jön az igyekezet, csapkodás, kapkodás, rohangálás, tevés-vevés azért, hogy ami fáj az mielőbb múljon el.
Miért gondoljuk, hogy mindig jól kell lennünk? Miért hisszük el, hogy a szenvedés és a fájdalom ördögtől való rossz? Hiba. Kerülendő. Már-már szégyenteljes. Elfelejtjük, hogy embernek lenni azt is jelenti, hogy halandóak vagyunk, sérülékenyek, és tökéletlenek. Hogy újra és újra követünk el hibákat, és nem mindig vagyunk olyanok, amilyenek lenni szeretnénk. Ez a valóságunk, ez az emberi természet működése…ám amikor ezt a valóságot nem fogadjuk el, akkor szenvedünk, és szenvedésünkre rendszerint rá is teszünk egy lapáttal: hibáztatjuk, elítéljük, bántjuk, bíráljuk, kritizáljuk magunkat…és még inkább szenvedünk.
Nem lehetséges, hogy a szenvedés azt kéri tőlünk, hogy együtt érezzünk önmagunkkal?
Talán érdemes lenne szenvedéseinkre, fájdalmainkra úgy tekinteni, mint egy kapura az együttérzés felé…önbíráskodás helyett együtt érezni önmagunkkal a nehézségekben. Nem fokozni szenvedéseinket, hanem felismerve, hogy ez nekünk most éppen nehéz, akár megkérdezni magunktól, hogy: Mi lenne ebben a pillanatban a számomra legegyüttérzőbb gesztus, amit önmagamért megtehetek? Hogyan tudnám magam ebben a nehézségben támogatni? Amikor úgy tekintünk a szenvedésre, mint kapura az együttérzés felé, akkor talán kioldhatjuk azt a kondicionáltságunkat, hogy elfussunk a fájdalom elől. Ahelyett, hogy küzdenénk az élet nehézségei ellen, képessé válhatunk érzékeny jelenléttel megölelni a tapasztalatunkat. Mivel szinte függővé váltunk abban, hogy kritizáljuk, bíráljuk magunkat, és ne bízzunk magunkban, ezért minden őszinte gesztus, amit ezidáig elutasított részeink felé gyakorlunk, most radikális átalakulást hozhat. Amikor elkezdjük átölelni és megtartani saját bánatunkat és fájdalmunkat, a régi önbíráskodó szerepeink nincsenek táplálva többé. Ahogy szívünkkel együttérzéssé alakítjuk a szenvedésünket, megtapasztalhatjuk, hogy egy személyben mi magunk leszünk akik megtartjuk a szomorúságunkat, és mi leszünk azok is, akit éppen megtartanak.
Következő Belső Ölelés tanfolyam időpontja: https://innerhugs.com/tanfolyam/

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s